Évente milliók adják oda jótékonysági szervezeteknek megunt használt ruháikat. A többség biztos abban, hogy az adomány közvetlenül a rászorulókhoz kerül, vagy szociális bolthálózaton keresztül árusítják ki, míg az eladásukból származó bevételt szintén jótékonysági célokra fordítják. Egy friss brit kutatás azonban azzal szembesíti a jótét lelkeket, hogy levetett szoknyáiknak, nadrágjaiknak a zöme külföldre kerül, ahol úgynevezett second hand shopokban adják el.

A világ használtruha-piaca a becslések szerint évente mintegy 4,3 milliárd dollárnyi forgalmat bonyolít le.

A fogyasztói társadalom sajátosságai érvényesülnek az öltözködési szokásainkon is. Egy-egy ruhadarab ma már nem egy életre szól, mint egykor. Sőt, a gyorsan változó divat hullámait követve nagyon is gyakran cseréljük a ruhatárunkat. Ezt a trendet erősíti a fejlett országok piacát elöntő olcsó kínai és bangladesi áruk gyatra minősége is, ami szintén a gyakori váltásra kényszerít. A szekrényekben tehát időről időre nagy mennyiségű felesleges ruha halmozódik fel, amelyet kidobunk, vagy jobb esetben eladományozunk.

A Wrap nevű, hulladék feldolgozásával foglalkozó londoni ügynökség saját tapasztalataira alapuló kutatásai szerint csupán Nagy-Britanniában évente 44 milliárd fontért vásárolnak ruhát az emberek, amelynek mintegy 30 százalékát legfeljebb egy évig viselik. Az így tulajdonosaiknak értéktelenné váló, nem okvetlenül használhatatlan, sőt jelentős részben jó állapotban lévő használtruha-mennyiség 70 százaléka külföldre kerül. Az ENSZ adatai szerint Nagy-Britannia az Egyesült Államok után a második legnagyobb forrása ennek a piacnak. A csak 2013-ban innen külföldre kerülő mintegy 350 tonnányi, piaci értéken 600 millió dollárt kóstáló felöltők, kabátok, blúzok és szoknyák nagy része Lengyelországba, Ghánába, Pakisztánba és Ukrajnába kerültek, míg az amerikai használt ruhák többségének útja Kanadába, Chilébe, Guatemalába és Indiába vezet.

A legtöbb holmi a szociális bolthálózatból indul sokszor világjáró útjára. A becslések szerint ugyanis itt a jótékonysági adományokból összegyűlt ruháknak csak legfeljebb 30 százalékát sikerül eladni, a többit textilkereskedők közvetítésével előbb szétválogatják, felértékelik, majd exportálják. Ahogy Brooks fogalmaz, így válik az első látásra értéktelen holmi tömegáruvá. Mindenekelőtt Kelet-Európában és Afrikában, így elérhető áron juthat a lakosság divatos holmikhoz. S hogy mi hová kerül, az több dologtól is függ. A fehér ingek például nagyon népszerűek Pakisztánban, ahol elsősorban jogászok vásárolják. A meleg ruházat inkább Kelet-Európában landol, míg a pólók, rövid nadrágok zöme természetes módon Afrikában.

Az adakozók valóban azt hiszik, hogy az általuk felajánlott ruhaneműt közvetlenül a rászorulók között osztják szét. A humanitárius szférát jól ismerő elemzők azonban rámutatnak arra, hogy ezek a szervezetek csak igyekeznek a legtöbb hasznot kihozni a felajánlásokból. S mivel a ruhanemű jelentős része a nyakukon marad, az el nem adott felajánlást nagybani kereskedők révén próbálják pénzzé tenni. Egyes szervezetek ezt úgy teszik hatékonyabbá, hogy kiiktatják a közvetítőket, maguk szortírozzák és juttatják el a fejlődő országok piacára az árut. Ilyen az Oxfam, amely az évente összegyűjtött 11 ezer tonna ruha 27 százalékát adja el bolthálózatán keresztül, a fennmaradó nyolc tonnából egyet nyersanyagként újra felhasználnak, s az összes felajánlás mintegy fele kerül, immár a közvetítők kiiktatásával, Kelet-Európába és Afrikába.

Ez a modell azonban messze nem tekinthető általánosnak, s így nem változtat az összképen. Amelyhez hozzá tartozik az is, hogy ez a használtruha-piac sem segít a mélyszegénységen. Mégiscsak szerez azonban örömet, s teremt újabb munkahelyeket is. Legfőképpen azonban a közvetítőknek hasznot. Éppen ezért kellene a humanitárius szféra kutatói szerint a jótékonykodás mítoszát széttörve beavatni a jó szándékú adakozókat az igazságba.