A hírhedt Magdolna-mosodákban szinte rabszolgaként dolgoztatott nők tízezreinek története után most újabb tragédiák áldozatai álltak nyilvánosság elé, és azt várják, hogy talán ennyi idő elteltével végre igazságot szolgáltatnak nekik.

A 23 éves Mary örült a terhességének, már régóta várta, hogy anya lehessen. Anyja, nővérei, barátai megnyugtatták, hogy a szülés csak a szokásos fájásokkal jár. De Maryt még 30 év után is nyomasztja annak a napnak az emléke, aminek az egyik legboldogabbnak kellett volna lennie.

Sokáig vajúdott, a fájdalomtól üvöltött és hisztérikussá vált. Egy nővér meg is pofozta, hogy szedje össze magát. Ez 1981-ben történt. Amikor aggódni kezdtek a baba jóllétéért, orvost hívtak. Fájdalomcsillapító gázt és injekciót kapott. Majd átvitték egy műtőbe, ahol szétfeszítették a lábait.

„Láttam, ahogy az orvos az ágy végén egy hosszú, ezüstös tárggyal közeledett. Bevágást ejtett a nemi szervemen, belém nyomta az ezüstös tárgyat, átvágta a szeméremcsontot, hogy tágítsa a medencét és megszülethessen a baba.”

Ez a szimfiziotómia: egy orvosokat is megosztó beavatkozás, amire alkalmanként szorítkoztak a szülészek Európa-szerte a múlt század közepéig. Írországban 1940 és 1980 (!) között körülbelül 1500 nő esett át ilyen műtéten. Az orvos a medenceízületek kötőszöveti szalagjait, vészhelyzetben magát a medencecsontot vágja át, hogy a baba kiférjen és akadály nélkül megszülethessen. A módszer ellenzői szerint az orvosok kísérletezőkedve, az ír katolikusok császármetszés-ellenessége és a nők autonómiájának és teste feletti rendelkezésének teljes figyelmen kívül hagyása az oka, hogy nők százai élnek ma is a szülés okozta testi-lelki fájdalommal, traumával.

Megrázó képeket látni a brit és ír sajtóban: dédmama és nagymama korú asszonyok transzparenseken mondják el a világnak, hogy barbár műtéttel tettek tönkre életeket, köztük az övékét, hogy azt szeretnék, ha az orvosok beismernék: tévedtek. És hogy a késleltetett igazságszolgáltatás az igazságszolgáltatás megtagadását jelenti. Ők azok, akiken beleegyezésük nélkül, önkényesen hajtottak végre szimfiziotómiát.

A botrány csak tetézi a nők és gyermekeik ellen elkövetett amúgy is súlyos bűnöket. A közvélemény még nem felejtette el, hogy Írországban a Magdolna-nővérek mosodáiban több mint tízezer fiatal nőt dolgoztattak apácák felügyelete alatt gyakorlatilag rabszolgaként. Ahogy emlékeznek a katolikus anyaotthonokban tömegesen elhalálozott kisgyerekek ügyére, illetve a katolikus egyház szexuális botrányaira. Az anyák számára jó hír, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága felszólította az ír kormányt, hogy derítse fel az ügyek részleteit, az állam pedig kárpótolni készül a nőket: több mint 300 nő jelentkezett, akik 40 és 120 ezer font közötti fájdalomdíjat kaphatnak.

A mosodákért bocsánatot kért a miniszterelnök

1923-tól egészen 1996-ig összesen legalább tízezer nőt és leányt dolgoztattak ingyen, embertelen körülmények között az apácarendek által működtetett mosodákban Írországban. Sok esetben a hatóságok tudtával hurcolták el a „megesett” vagy gyermeküket egyedül nevelő nőket a mosodákba. Az egyik ilyen intézmény megbízója az ír hadsereg volt. „Miniszterelnökként teljes mértékben szégyellem, és bocsánatot kérek az állam, a kormány és a polgárok nevében kivétel nélkül mindazon nőktől, akiknek ily módon fájdalmat okoztak” – monda Enda Kenny kormányfő tavaly februárban a dublini parlamentben, és akkor megígérte, hogy az érintetteknek kártérítést fizet az ír állam. (MTI)

Még most is a csontjaikban érzik

Az egyik áldozat úgy emlékszik vissza, mintha üvegdarabbal hasították volna ketté. A kitágított – majd tágan maradó – medence krónikus fájdalommal, vizelettartási, mozgási és szexuális problémákkal jár. Mary folyamatosan fájdalomcsillapítókon él a csípőjében és gerincében lévő ízületi gyulladás miatt. Sántítva jár, és az is gondot okoz neki, hogy egy székre leüljön. A legrosszabb pedig az inkontinencia, amiben 23 éves kora óta szenved. Szerinte elég lett volna a császármetszés is, de a nők mellett kampányolók és a történészek szerint Írországban éppen ezt, a császármetszést akarták elkerülni.

Ahogyan biztonságosak lettek a császármetszések, úgy csökkent a szimfiziotómiák száma. A dublini Országos Szülészeti Klinika akkori orvosa, majd utódja vallásos elvekre hivatkozva, a korabeli orvostudomány állásával szemben, mégis előnyben részesítette ezt a műtétet, amellyel lényegében azt biztosították, hogy a nők minél többet szüljenek.

Hannah történetéből kiderül, miért: „Az orvos azt mondta, szeretné, ha a baba természetes módon születne. Általában császármetszést végzek – mondta –, de mivel maga jó katolikus, ezért szimfiziotómiát. Maguk egy katolikus család, legalább 10 gyereket kell szülnie. Ha császárral szül, legfeljebb hármat szülhet. Katolikusként át kell élnie a szülés fájdalmait – ezt császárral nem tehetné meg. A gyerek akkora, mint maga – miért kell apró nőknek nagy férfiakhoz feleségül menni?” – vágta a műtőasztalon fekvő nő fejéhez az orvos.

A többiek beszámolói is hasító fájdalomról, végtelen kiszolgáltatottságról, megalázottságról szólnak. A beavatkozások után napokig nem látták a gyermeküket, és nem is tudták, jól vannak-e. A fogamzásgátlást ellenző vallásos elven kívül azért is voltak gyakoriak még a nyolcvanas években is a szimfiziotómiák, hogy a medikusok jártasságot szerezzenek benne, és akár Afrikában is el tudják végezni a beavatkozást, ahol nincs áram.

Nem tudták pontosan, mi történik velük

Nem mondták el nekik, hogy medencéjük eltört. Sokan csak évtizedekkel később szereztek tudomást erről. Tömeges orvosi kísérlet áldozatai voltak, a hosszú távú következményekkel nem számoltak az orvosok, akik azzal védekeznek, hogy nem állt szándékukban ártani. Azt is felhozzák érvként, hogy a nyolcvanas években a beleegyezés hallgatólagos volt, a betegek nem tudtak annyit, mint most.

Amiben mindenki egyetért, az az, hogy az üggyel nem foglalkoztak eleget. A kormány kárpótlási programja nem biztosítja, hogy az elkövetőket felelősségre vonják. Az is nehézséget okoz, hogy a nők bizonyítsák, mi történt velük, mivel nem férnek hozzá a kartonjaikhoz. Jövő hónapban kerülnek az esetek az ír legfelsőbb bíróság elé, ahol az áldozatok, magas koruk ellenére, szilárdan kitartanak igazuk mellett.

A 88 éves Rita McCann azt meséli, hogy egyik sorstársa sem tud könnyek nélkül beszélni a történtekről. Van, aki a babáját is elvesztette.

„Azt várom, hogy kérjenek bocsánatot és adjanak magyarázatot, arra: miért. Amit akkor kellett volna megtenniük, mielőtt belénk vágták a kést.”