1949-et írunk, a helyszín Washington külvárosa, a főszereplő pedig a 14 éves Douglas Deen. Furcsa hangok hallatszottak a fiú szobájában. Szülei alapos rágcsálóirtást rendeltek el, ám a zajok csak nem szűntek.

A poltergeist (kopogó szellem)tevékenysége egyre komolyabb méreteket öltött: billegő bútorok, padlóra zuhant fényképek, illetve Douglas éjszaka megelevenedő, rázkódó ágya jelezte, hogy valami itt nagyon nincs rendben.

Miután egy-egy éjszakát a házban töltöttek, a szkeptikus szomszédok saját szemükkel győződhettek meg arról, hogy valóban drasztikus intézkedésekre van szükség.

A család ezt követően a szintén szkeptikus Winston atyát hívta segítségül, aki beleegyezett, hogy Douglas szobájában tölt egy éjszakát. Feljegyzéseiben a falból jövő kaparászás zaján kívül a fiú ágyának hintázása is szerepel. A tiszteletes villanyt gyújtott, a szobában azonban semmi különös nem látszott.

Az anya megkérte a gyermeket, üljön át az ágyról a karosszékbe, amely ezután hirtelen meglódult, körbe-körbe járt a szobában, és a vad himbálózás közepette Douglas a földön találta magát. A tiszteletes ezután a padlón ágyazott meg a fiúnak, őt azonban láthatatlan kezek ide-oda dobálták a szobában.

A tanácstalan atya a római katolikus egyházhoz fordult, amely egy papot küldött, hogy végezze el az ördögűzést. A következő két hónapban a pap 30 alkalommal végezte el a szertartást, azonban a folyamatosan sikítozó, remegő, idegen hangon beszélő fiún nem történt semmi változás.

1949 májusában végre sikerült áttörést elérnie: ez alkalommal a gyermek csendben tűrte a beavatkozást és végre sikerült megszabadítani őt és otthonát is a poltergeist zaklatásától.