3. AZ AMERIKAI, FRANCIA ÉS BRIT HALÁLTÁBOROK BORZALMAI

Az emberek behajtása a táborokba 1945 márciusa után Eisenhower parancsára a Rajna nyugati partján. Óriási területeket szögesdróttal vesznek körül és ide deportálják a foglyokat, köztük sebesülteket, amputáltakat, nőket, gyerekeket és öregeket is. Május 8-a után az összes hadszíntérről ilyen DP (POW) táborokba szállítják be a foglyokat marhavagonokban vagy teherautókon.

Annak ellenére, hogy Eisenhower utasítására a fényképek és a legtöbb terhelő dokumentum megsemmisítésre került, sok ezer német és amerikai szemtanú írta le könyveiben, cikkeiben, leveleiben és mondta el a táborokban uralkodó borzalmas körülményeket, az ott történteket, alacsony rangú katonáktól egészen a magas rangú tisztekig. (1950-ben az összes tábori dokumentumot és fényképet megsemmisítették, mely tényt Eddy Reese, a NARS vezető levéltárosa igazolt 1986-ban James Bacquenek tett nyilatkozatában.)

A Rajna-menti 6 mérföld kerületű Rheinberg táborában áprilisban egyáltalán nem volt élelem, úgy mint a többi „Rajna-réti” táborban sem. „Nem voltak sátrak, sem épületek, sem főzési lehetőség, sem víz, sem latrinák. Egy emberre 175 négyzetlábnyi hely jutott, de egy ideig ennek ötöde-tizede. Néhány táborban annyi ember zsúfolódott össze, hogy még lefeküdni sem tudtak. A 18-as Központi Kontinentális Fogolytáborban 33 ezer hadifogoly van, befogadóképessége 6-8 ezer.”(Tábori csendőrség-felügyelő története, 1945.máj.18., 4.o. In: RG 332, 22.irattartó, NARS, Washington) Katasztrofális zsúfoltság, megbetegedések, a rossz időjárás és alultápláltság volt a jellemző az amerikai táborokra. Erre két amerikai tábornok figyelmeztetett, James B. Mason és Charles H. Beasley jelentésükben így írnak:

„Április 20. viharos nap volt, eső váltakozott havas esővel, hóval, csontig ható széllel, ami északról söpört végig a Rajna-völgyi síkságok felett. Megdöbbentő látványt nyújtott a szögesdrót mögött melegedni egymáshoz kucorodott majdnem 100.000 nyúzott, apatikus, koszos, komor, üres tekintetű ember, koszos német egyenruhában és bokáig a sárban. Itt-ott koszos fehér foltok látszottak, amelyek közelebbről megnézve bekötözött fejű, karú vagy ingujjban álló emberek voltak! Az emberek már napok óta nem ettek, a víz biztosítása pedig gondot okozott – habár csupán 200 jardnyira folyt a magas vízállású Rajna.” („Jelentés egy amerikai német hadifogolytáborba tett látogatásról”, James B. Mason ezredes, MC-USA és Charles H. Beasley ezredes, eredeti kiadás The Medical Surgeonban, 107.köt., 6.sz. (1950.dec.), 437.o.)

Richard Steinbach ezredes, aki az egyik legfontosabb szemtanúja volt a haláltáborok borzalmainak, a követezőket írja memoárjaiban: „a körülmények szörnyűek. A foglyok többségének nem volt fedél a feje felett, többségük teljesen lesoványodott, némelyeknek TBC-jük volt, mások pedig lassanként megőrültek. … A Morgenthau-terv volt az oka…. Az éheztetéssel Morgenthau szabadjára engedte a Németország ellen felgyülemlett érzéseit. … Sokkal inkább a bosszú volt a célja,… Természetesen a tervet jóváhagyó Franklin D. Roosevelt elnök szintén felelős volt. … Egyszerre csodálkoztam és undorodtam.” Steinbach ezredes más táborokban is ugyanilyen állapotokat tapasztalt, így ír: „… beszéltem Burress tábornokkal. Elmondása szerint a német hadifoglyok állapota minden felfogóképességét meghaladta.” Steinbach ezredes áthelyezése után Daniel McConnell tizedes szerint az állapotok még rosszabbra fordultak. McConnellnek egy „kórházat” kellett átvennie Heilbronnban 1946 telén. Ő így ír: „Baker 4-ben, a tábor kórházában, ahová a haldokló foglyokat vitték a főtáborból.” Az amerikai táborokban az ilyen kórházak egyszerűen csak arra voltak jók, hogy könnyebben össze lehessen szedni a hullákat. Így folytatja: „Egy vizsgálati út nyomán megértettem, hogy a Baker 4 csupán névleg volt kórház. A tisztaságnak még a legelemibb normáit sem tartották be. Nem voltak tisztító- és fertőtlenítőszerek, …. elviselhetetlen volt a bűz. … A műtéteket fájdalomcsillapítás nélkül végezték. Éjjelente géppuskaropogások vagy puskalövések hallatszottak, amint egy-egy fogoly szökni próbált a szögesdróton át. … Sok holtestet a tábor közelében lévő árokhoz vittek tömegsírba, majd megindult a buldózer, hogy betemesse a testeket!!!”

Martin Brech, aki amerikai őrként szolgált Andernachban mondta el elbeszélésében James Bacquenek a következőket: „Az Andernachban lévő 50-60.000 ember éhezett, szállásuk egyáltalán nem volt, földbe vájt üregekben éltek és fűvel táplálkoztak. Amikor a szögesdróton át egy kevés élelmet akartam becsempészni nekik, egy tiszt így szólt: Ne adjon nekik enni, politikánk szerint nem élelmezhetjük őket. … Néhány tiszt játékból kinyitotta a szomjúságtól őrült foglyok számára a kapukat, akik rohanva indultak a Rajnához inni – közben géppuskával lőtték őket. Láttam, hogy vagonszám visznek ki holttesteket a táborból, de nem mondták meg, hogy hol és hogyan temetik el őket.”

Merril W.Campbell parancsnok, aki a Time magazinnak is írt levelet, valamint James Baquene is lejegyezte tapasztalatait a következőket írja:
„Szemtanúja voltam, hogy Németországban a második világháborúban az amerikaiak kegyetlenül bántak a német foglyokkal.
Az Egyesült Államok őrmestereként láttam, amikor egy amerikai katona egy német tisztet megölt azért, mert nem akarta óráját és jegygyűrűjét átadni. … 10.000 vagy még több német fogoly volt a nyílt mezőn, váll váll mellett. Esett az eső, havas eső és hó is. A csapatnyi fogoly legalább három napig volt élelem, víz nélkül. Ami az élelmet és a vizet illeti, személy szerint az gondolom, hogy tudtak volna nekik adni. Az őrök jórészt nagyon kegyetlenek voltak. … Azon a reggelen, amikor a foglyokat elvitték, csapattestem parancsot kapott, hogy Garmischba menjen, mivel a csapat kivonult a területről. Visszanéztem, hova viszik a foglyokat; ameddig elláttam, mindenütt mély sár volt. Halottak fejei, karjai és lábai álltak ki a sárból. Felkavarodott a gyomrom és undor töltött el.”
Egy másik amerikai tiszt a következőket mondta el 1990-ben Bacquenek: „Pontosan az ön által oly helyesen leírt állapotok uralkodtak Regensburgban, Moosburgban és Alsó-Bajorország és Ausztria egyéb táboraiban is. A halál és az amerikai tisztek alá beosztott lengyel őrök által alkalmazott kegyetlen bánásmód közhelyszámba ment.”

Julien százados, aki 1945 júliusában látogatta meg a dietersheimi tábort, így ír: „… sáros, élő csontvázakkal benépesített föld; néhányuk éppen akkor halt meg, néhányuk a meleg júliusi nap ellenére karton darabokat szorított magához, és azok alatt kucorodott össze. Földbe vájt gödrökben fekvő, éhségtől ödémás, a várandósság paródiájaként kidudorodó hasú nők meredtek rám; erőtlen, idős, hosszú ősz hajú emberek figyeltek; az éhezéstől karikás szemű hat-hét éves gyerekek néztek rám élettelen tekintettel. … Élelmet egyáltalán nem találtam e 32.000 embert számláló diestersheimi táborban. … sok haldokló beteg a forró júliusi ég alatt piszkos takarókon feküdt a földön az amerikaiak által elvitt sátrak nyomait őrző területen.” Ez a Diestersheim körüli 5 tábor 103.500 foglya júliusban az amerikaiaktól a franciáknak átadott helyreállítási-munkaerő egy része lett volna, ám a franciák közöttük közel 33 ezer öregembert, nőt, 8 év alatti gyermeket, 8 és 14 év közötti fiút, halálos beteget és bénát találtak! (Julien százados jelentése a Troisieme Régiment de Tirailleurs Algérienstől, 11P60 és 11 P65-ös irattartó, Vincennes.) Julien százados jelentésében olvashatók a következők a Troisieme Régiment des Tirailleurs Algériens-től (11 P60.irattartó, Vincennes): „ 6 éves gyerekek, várandós nők, 60 év feletti férfiak is voltak a táborokban. Mivel a DEF-táborokban nem készültek feljegyzések és a hadifoglyokról készült jelentések nagy részét pedig az 50-es években megsemmisítették, senki nem tudja hány civilt börtönöztek be. Francia jelentések rámutatnak, hogy akiket az amerikaiak feltételezetten közmunkára rendelkezésükre bocsátottak, 32.640 nő, gyerek és idős ember volt!” (1950-ben az összes nem-regisztrált tábori dokumentumot és fényképet megsemmisítették, melyet Eddy Reese, a NARS vezető levéltárosa igazolt 1986-ban.)

Az Amerikai Hadügyminisztériumi memorandumokból kitűnik, hogy rengeteg ember volt „elismert státusz” nélkül fogságban. Ezekbe a haláltáborokba az amerikai hadsereg többszázezer civilt terelt össze, többek között nőket és gyerekeket is, akik soha nem harcoltak. Ide hurcolták az elfogott öregekből álló polgárőrség (Volksturm) tagjait is. Több amerikai táborban volt nőknek kialakított részleg, sokan kisgyerekkel voltak. Attichy-ben a „baba-szektorban” kb. 10.000 gyerek volt, akiket nehezen viselhető körülmények között teherautóval és vonattal hurcoltak a táborokba. … a legtöbben vérhasban és alultápláltságtól szenvedtek. … a kórházként működő egyik egykori francia barakkban nyolcszáz ember feküdt mindenfelé, az ágyakon és a hideg betonpadlón is. … A CCE 27 működése az egész rendszerre jellemzőnek tűnt.” (Frederick Siegfriedt százados levele James Bacquenek, 1990.júl.)

Ben H. Jackson százados a következőkről számolt be 1989-ben Baquenek: „… amikor közeledtem az egyik Rajna-menti táborhoz már egy mérföldről érezni lehetett a szagát. Barbár dolog volt.” Arthur W. von Fange főhadnagy 1990-ben szintén James Baquekel folytatott beszélgetésében mondta a következőket: „1945 márciusában Remagen mellett úgy 12, emberekkel teli lezárt tehervagont láttam vesztegelni egy mellékvágányon. Kiáltásokat hallottam bentről, amelyek fokozatosan elhaltak. Nem hiszem, hogy három napig kitartottak.”

De la Bosse alezredes jelentésében ezt írja: „Hechtsheimban rongyos, csontvázzá fogyott emberek másztak a földön százával…” Jelentésében a táborokat „BAGNES DE MORT LENTS”-nek, A LASSÚ HALÁL TÁBORAINAK nevezte. Összességében a franciák 166.000 férfit, nőt és gyermeket találtak ezekben a táborokban a „lehető legsiralmasabb állapotban”. (De la Bosse alezredes jelentése, 1945.szept.15. 11 P60-as irattartó, Vincennes és Juin Lewisnek másolat a 3470-es sz. jelentésben, 1945. okt.15., Caffery a Külügyminisztériumnak, NARS, Washington.)

Sury alezredes egyik jelentésében írja le a következőket: Rousseau, aki Julien százados tiszttársa volt, a dietersheimi tábor kapujánál állva Julien szeme láttára lőtt agyon foglyoknak élelmet hozó nőket. Rousseaut sosem állították hadbíróság elé. (Sury alezredes jelentése, Troisieme Régiment de Tirailleurs Algériens, 1945.dec.31. 11 P60-as irattartó, Vincennes.) Francia tisztek jelentéseiben a következőket olvashatjuk: „A Sainte-Marthe-i táborban a 700 fogolyból csak 85-en voltak munkaképesek!… A hechtsheimi egykori amerikai táborban találtak 2/3-a éhezett! … Erbiseulban a munkára kapott férfiak negyede – ahogy a franciák mondták – „déchets”, hulladék volt. … Mindezek a szörnyű állapotokkal volt magyarázható, a hivatalos napi fejadag 800 cal. volt.” (Jelentések különböző tisztektől, 11 P165, 7 P40-es és 11 P60-as irattartók, Vincennes., Juin panaszlevele J.T.Lewis ezredesnek, 1945.okt.11. 3470-es levél, Caffery a Külügyminisztériumnak, NARS, Washington.)

Wolfgang Iff vallomásában 1987-ben: „Szektoronként 10.000 fős rheinbergi alosztályból 30-40 tetemet vonszoltak ki naponta. Nekem kellett segédkeznem a holttestek táborkapun kívüli vonszolásában, onnan azokat talicskákban nagy fémgarázsokba szállították, ahol levetkőztettük a holttesteket, a dögcédula felét leszakítottam, 15-20 testet egymás mellé egy rétegben kinyújtóztattam, 10 lapátnyi oltatlan meszet szórtam rá, majd 1 méter magasságig ugyanígy újabb rétegeket raktam. A személyes tárgyakat az amerikaiak számára egy zsákba tették, majd eltávoztak. Néhányan a fagyos áprilisi éjeken szerzett fagyásból eredő üszkösödés következtében haltak meg. Sokan túl gyengék voltak ahhoz, egy 14 éves fiút is beleértve, hogy megkapaszkodjanak a latrinagödör felett átvetett deszkában, beleestek a gödörbe és megfulladtak. Néhányuk testét kihúzták; volt, amelyik mocsokkal beterítetten feküdt. Néha napi 200-an is meghaltak. Más, hasonló méretű szektorokban naponta 60-70 elszállítandó testet is láttam.” (A foglyoknak nem mondták el, mi történt a holttestekkel, de az 50-es években német pályajavító munkások fedeztek fel sok tömegsírt, emberi maradványokat, egymásba gabalyodott „Második Világháborús Német Hadsereg” feliratú alumínium dögcédulákkal.) Tehát a 100-120 ezer fős rheinbergi táborban napi 330-770 elhalálozás történt több fogoly állítása szerint is, mely arányos Wolfgang Iff állításaival.

Paul Kaps német katona, aki a Bad Kreuznach-i táborban volt fogságban, így ír: „… Ebben a szektorban mintegy 10.000 hadifogoly és civil volt. A legrosszabb állapotban azok voltak, akiket számunkra ismeretlen okoknál fogva a kórházakból szállítottak át… frissen amputált katonák féllábbal és mankó nélkül, akik most tehetetlenül feküdtek a mocsokban vagy hasukon csúszva közlekedtek; vak bajtársak, akiknek még a fején volt a turbánszerű kötés, és kézenfogva kellett őket vezetni. … A 9. szektorban a legfiatalabb 14, a legidősebb 79 éves volt. Egyik éjjel, 1945. május 8-án 48 foglyot lőttek agyon.” (Paul Kaps: „…und täglich sang Zarah Leander”: Die Rheinplatz, 171, 1985. július 27.)

A rendszertelen foglyokra lövöldözés a franciáknál és az amerikaiaknál is egyaránt jellemző volt, melyet igyekeztek eltussolni. Részeg tisztek éjszakánként jeepjükkel nevetgélve és lövöldözve hajtottak át a táboron és közben géppuskáikkal irtották a foglyokat. Egy feljegyzett esetben 47 halottat és 55 sebesültet számoltak össze. (Gobillard alezredes jelentése a koblenzi hadikormányzónak, 1945. aug.27., 11 P60-as irattartó, Vincennes.) Egy másik feljegyzésben a francia őrök úgy tettek, mintha szökési kísérletet észleltek volna, 10 foglyot lőttek le. Soubeiray főhadnagy a Harmadik Algériai Ezredből tiltakozó levelet írt ez ügyben felettes tisztjének, elítélve az őröket, akik „elfogadhatatlan embertelenséget mutattak”. (Soubeiray hadnagy levele, 1945.szept.3., 11 P60-as irattartó, Vincennes). A 108. Gyalogsági Ezrednél pedig már olyan nagyfokú kegyetlenkedéseket tapasztalt a régió parancsnoka Billotte tábornok, hogy az ezred feloszlatását javasolta. (1945. aug. 30-án Billotte a Deuxieme Bureau-nak, Párizs., 11 P60 v. 11 P165-ös irattartó, Vincennes.)

Henry W. Dunning, az Amerikai Vöröskereszt hadifogoly-részlegének munkatársa tanulmányozta Jean-Pierre Pradervand, a franciaországi Nemzetközi Vöröskereszt delegációjának vezetőjének beszámolóit a francia táborokban tapasztalt szörnyű állapotokról, 1945. szept. 5-én jelentést küldött a vöröskereszt washingtoni központjába, melyben ez áll: „a franciaországi német hadifoglyok helyzete kétségbeejtővé vált és nemsokára nyílt botrányba fullad. … Emberi csontvázakról mutatott képeket, valamint francia táborparancsnokok leveleit, akik felmentésüket kérik, mivel nem bírják elviselni az éhenhaló foglyok látványát. Pradervand a francia kormány minden tagjához folyamodott, de hiába.” (Dunning a Külügyminisztériumnak, 1945. szept. 5. Külügyminisztériumi Archívumok, Washington.) 1945. szept.26-án Pradervand levélben kérte De Gaulle tábornok segítségét és jelezte, milyen borzalmas állapotok uralkodnak a táborokban. Levelében ezt írja: „… E foglyok most 600.000-en vannak. 50.000-en amputáltak, vakok, őrültek, tuberkolózisban szenvednek, stb., 150.000-en súlyosan alultápláltak. … nem élik túl a telet. … A Vöröskereszt Nemzetközi Szövetségének rendelkezésre áll a Német Vöröskereszttől megmaradt bizonyos tőke, az USA-ban lévő német foglyoktól kapott ajándékok, valamint francia kézben lévő hadifoglyok ajándékai. Ezen a pénzen a Bizottság vásárol élelmet, ruhát és orvosságot a német foglyok számára. … rengeteg élelem van Genfben is, melyeket a Bizottság hajlandó megvenni, hogy átadhassák a foglyoknak.” Leveléhez fényképeket is csatolt. Levelére nem kapott választ! De Gaulle-nak szüksége volt az amerikai élelmiszer- és fegyverszállítmányokra a Ho Chi Minh-nel folytatott vietnámi háborújához, valamint ahhoz, hogy Szíriát elfoglalhassa a britektől, így szemet hunyt a francia haláltáborokban uralkodó borzalmak felett.

George Weiss fogoly tanúvallomása (Toronto, 1988): „Egész éjjel egymáshoz passzírozva kellett ülnünk. A legrosszabb a vízhiány volt. Saját vizeletünket ittuk meg. Néhányan a földre hajoltak és azt nyalogatták, hogy valami nedvességhez jussanak. A Rajna pedig ott folyt a kerítés másik oldalán. Az őrök a kerítés másik oldaláról vizet és cigarettát árultak nekünk. Egy cigaretta 900 márka volt. Ezreket láttam meghalni. A holttesteket ezután elszállították.”

Johannes Heising, egy Rajna-menti kolostor apátja volt, aki a 90-es években kiadott egy könyvet a remageni amerikai táborokban átéltekről. Franz-Josef Plemper szintén ebben a táborban volt fogoly, így ír: „… egyik éjjel az amerikaiak élő embereket buldózereztek be rókalyukaikba. 1945 áprilisának egyik éjjelén az esőben és sárban velőtrázó sikolyokra és hangos nyögésekre ébredtem félálmomból. Felugrottam, és úgy 30-50 méterre egy buldózer fényeit pillantottam meg. Majd láttam, amint a buldózer elindul az ott fekvő foglyok tömege felé. Az elején egy tolólemez volt, mellyel utat vágott magának. Hogy hány embert temetett be élve a lyukakban, nem tudom. Nem lehetett már megállapítani. Tisztán hallottam a kiáltásokat: Gyilkosok!”

Helmut Liebich tizedest 1987-es vallomása szerint az amerikaiak 1945. április 17-én fogták el és a gothai DEF-táborba szállították, ahol nem voltak sátrak, csak a sárrá dagasztott mező köré húzott szögesdrót. A kevés kis élelemért, amit kaptak (és melyet később még a felére is csökkentettek) valóságos vesszőfutást kellett tenniük úgy, hogy az őket bottal ütő őrök sorfala között kellett előregörnyedve futniuk. Április 27-én a heidesheimi táborba szállították őket, ahol napokig semmi élelmet nem kaptak, sorra haltak meg a földön fekvő emberek. Egy esős éjjelen Liebich látta, amint a puha homokos talajba vájt gödör fala ráomlott a kimászni képtelen, gyenge emberekre. Megfulladtak, mielőtt társaik kimenthették volna őket. Látta, hogy napi 10-30 holttestet vonszoltak ki részlegéből, ahol eleinte 5.200-an voltak. Később a Bad Kreuznach melletti egyik táborba, Bingen-Budesheimba vitték, ahol a foglyok száma 200.000 és 400.000 között mozgott, fedele, élelme, vize, gyógyszere és elegendő helye senkinek sem volt. Hamarosan vérhast kapott és a tífuszt is megkapta. Félájultan egy nyitott tetejű vagonban 60 másik fogollyal ismét útnak indították, a hollandok a hidakon állva dobálták rájuk a köveket. 3 nap után támolygott be a hatalmas rheinbergi amerikai táborba, ahol szintén nem volt se fedél se élelem számára. Amikor egy kisadag élelemhez jutott, az rothadt volt. Az emberek itt ezt mondták: „35 napig éheztek, 15 napig egyáltalán nem kaptak enni.” Az ilyen jellegű táborokban 1945 májusában a halálozási arány évi 30 %-os volt. Még a foglyok naplóiban vezetett írásokat is ellenőrizték az őrök, büntetés járt azért, ha arról írtak, ami a táborokban folyt. A rheinbergi tábort június közepén adta át az amerikai hadsereg a briteknek a szemtanúk vallomása szerint úgy, hogy eldózerolták a tábor egy részét, ahol a vájatokban még élő emberek voltak.

Heinz Janssen így ír a Kriegsgefangenen in Rheinberg c. írásában (1988): ”Csak 1945 áprilisában többszázezer német katonát, kórházi ápoltakat, amputáltakat, női kisegítőket és polgári személyeket fogtak el. Az egyik fogoly 80 éves volt, egy másik pedig 9 éves. … Gyötrő éhség és szomjúság voltak társaik, és vérhasban haltak meg. Hétről-hétre kegyetlen ég áztatta esővel őket … amputáltak kétéltűként csúsztak, fázva és átfagyva a sárban. Nap és nap után és éjre éj a szabad ég alatt feküdtek kétségbeesetten Rheinberg homokjában, vagy beomló vájataikban kimerülten aludtak bele az örökkévalóságba.”

Werner Steckelings, aki a 1503477-es sz. fogoly volt, 1986-ban, Stralenben tett vallomásában elmondta, hogy a nagy amerikai heilbronni táborból, ahol egy földbe vájt üregben éhezett, elszállították őt egy francia táborba, Ribesaltesba. Víz alig volt, a vizet hordó teherautó vezetője a kapu előtt nyitotta ki a tartályt és amint a víz a piszkos földre ömlött, nevetett a benti, szomjazó foglyok kiabálásán. Barakkjában naponta 3-4-5 ember halt meg a 80-ból. Voltak napok, amikor 20 holttestet segített a tábor bejáratához vonszolni. Később átszállították őt az aubagnei táborba, ahol fejét leborotválták. Kopasz volt, 36 kiló és 19 éves. Így vitték őt egy műtrágya-gyárba dolgozni 3 évre.

Heinz T., aki egy 18 éves fiú volt, amikor egy rövidnadrágban, mezítláb vitték el az amerikai katonák egy kórházból május 8-án, így vall: „… mindannyiunkat bevagoníroztak, … három napig utaztunk bezárva, megérkeztünk Rennes-be. A táborban több, mint 100.000 fogoly volt. … Majd 8 hónapig maradtunk Rennes-ben. … Igazi élelemhiány volt. Amikor az amerikaiak elhagyták a tábort, csúnya dolgokat műveltek a franciákkal, akik rajtunk bosszulták ezt meg. Az amerikaiak mindent elvittek a katonai kórházakból. Betörték az ablakokat, hogy a fűtésrendszert is elvihessék. … Később, amikor legyengültünk, és a legkisebb mozdulattól is elájultunk, számolhattunk, hogy még hány óránk van hátra. Az alultápláltság elért abba a stádiumba, hogy a túl gyorsan tett legapróbb gesztus is ájuláshoz vezetett. Emlékszem, amint mind ott ültünk a napon a földön, azt mondtam magamnak, rendben, még hat óra a levesig, és mivel semmi dolgom, mondtam, rendben, ha ezt az apró és gyors mozdulatot teszem a kezemmel, akkor három órán át ájult leszek, ha még egyszer megteszem, akkor az még három óra, az összesen hat, ami nem számít be fogságom idejébe. Olyan ritkán kaptunk enni, hogy az emberek általában betegek voltak, és aki beteg volt, kórházba került. Ha valaki kórházba került, azt nem láttuk viszont. A Vöröskeresztet nem láttuk, két évig senki nem jött sem ellenőrizni, sem takarót hozni. 1947-ben jöttek először. Az épületek közötti füvet ettük.”

Charles von Lüttichau, aki túlélt 3 hónapot a táborban, így ír: „Egész éjjel vízért sorakozó emberek csoszogtak a vájatok között csúszós földhányásokon. Rémálmukban az emberek kiáltoztak. Zsúfolt szögesdróttal körülvett táborokban tartottak a szabad ég alatt, és alig volt élelem. A latrinák csak a szögesdrót-kerítések melletti, gödrök fölött átvetett gerendák voltak. Aludni csak úgy tudtunk, hogy kézzel üreget vájtunk a földbe, aztán a vájatokban összebújtunk. Nagyon össze voltunk zsúfolódva. A beteg emberek a földre végezték dolgukat. Hamarosan sokunk annyira gyenge volt, hogy még a nadrágját sem tudta letolni dolga végzése előtt. Így ruhánk és a sár is, amin jártunk, ülnünk s feküdnünk kellett, fertőzött volt. Eleinte az esőt kivéve nem volt vizünk. Később több órás, néha egész éjszakai sorban állás után csak néhány kortynyit kaphattunk.

Az ásással felhányt puha földön, a vájatok között kellett járnunk, így könnyen beleeshettünk az üregekbe, de kimászni már nehéz volt. Tavasszal majdnem egyfolytában esett. Többnyire nem volt mit ennünk. Máskor kaptunk egy kevés fejadagot. A csomagolásból láttam, hogy egytizedét kaptuk annak a fejadagnak, amit saját embereiknek osztottak. Így végül talán 5 %-át kaptuk az amerikai hadseregbeli normális fejadagnak, ami 4000 kalória volt. Panaszkodtam az amerikai táborparancsnoknak, hogy megszegi a Genfi Egyezményt, ám ő csak annyit mondott: „Felejtse el az egyezményt. Önöknek semmi joguk sincs. … Pár nap múlva a táborba egészségesen került ember már halott volt. Láttam társainkat, amint a tábor kapujához holttesteket vonszoltak, ahol azokat egymás hegyén-hátán a szállításra szolgáló fuvar kocsira hajigálták.”

Gertrude Maria Schuster túlélő írja Krigsgefangenenlager Galgenberg und Bretzheim c. könyvében, (1985, 40-41.o.): „Egy 17 éves fiú, aki láthatta a távolban szülőfaluját, állandóan a szögesdrót-kerítés mellett állt sírva. Egyik reggel a foglyok lelőve találták a kerítés lábánál. Az őrök himbálódzó testét figyelmeztetésül a drótra akasztották. A foglyokat kényszerítették, hogy elsétáljanak mellette. Sokan felkiáltottak, „Morder, morder!” Megtorlásképpen ezeknek a foglyoknak 3 napig visszatartották a fejadagjukat. … Sokunknak ez a halálát jelentette.”

C.H. Beasley ezredes tudott a táborokban fennálló borzalmas körülményekről, jelentésében így ír: „az öregek és gyengék nem képesek az adott körülmények között élni. Sinzigben öregek, rokkantak és legyengültek is vannak. … A szükségesnek ítélt körülmények a jelen felszerelésekkel még csak meg sem közelíthető.” A helyzet javítását azonban nem szorgalmazta ő sem, elrendelte, hogy DDT-t szórjanak a foglyokra, ezzel akadályozva meg a tífusz kitörését. Beasley utasítására a remageni tábor kapujára kifüggesztették: Tífusz, tilos a bemenet!”.(PWTE Helyzetjelentés, április 30. Beasley, NARS, Washington.)

Francis Biddle, az USA egykori igazságügy minisztere szerint a holttestektől elszedett órákkal és ékszerekkel a hatalmas németországi feketepiacot látták el. Több ezer amerikai tiszt és őr adott el a német piacokon ékszereket és órákat, melyeket a német foglyoktól és halottakról szedtek le. Némelyek 1-1 alkalommal 8.000 dollárt is kerestek, majd a pénzt titkosszolgálati emberükön keresztül visszacsempészték az USA-ba és ott farmot vásároltak rajta.(Biddle iratok. Konferencia Jegyzetek, Nemzetközi Haditörvényszéki Iratok, G.Arents Resaerch Library, Syracuse, New York, 1945.okt.2.)

4. A TÖRTÉNTEK ELTITKOLÁSA, NÉMETEK ELLENI PROPAGANDAHADJÁRAT

Hogyan lehetett ilyen széleskörű és milliókat érintő borzalmakat eltitkolni?

A táborokból elengedett vagy a briteknek ill. franciáknak átadott emberek terjesztették, elmondták mi folyik ezekben a táborokban. A tábori híreket nem lehetett eltitkolni a németek elől, de a sajtóban való nyilvános tárgyalásukat meg lehetett tiltani.

Eisenhower és képviselői fenntartották a cenzúrát, az újságoknak, könyvkiadóknak, rádióállomásoknak és filmszínházaknak engedélyre volt szükségük, hogy az amerikai zónában működhessenek. Patton tábornok jegyezte fel egy ebédnél Eisenhower szavait: „… amíg hadiállapot volt, egyedül a rend és a fegyelem volt fontos, de most, hogy a hadiállapot megszűnt, a világ közvéleménye lett a fontos – látszólag akár helyes, akár nem.” (Blumenson: Patton Papers , 784. o.)

Amikor a német nemzet négy részre szakadt 1945 után, történelmét a politikai megosztottság, a cenzúra, az elkendőzés és a szövetségesek felé irányuló kritikától való félelem törte darabokra. Ebben a témában sem formálódott intelligens közvélemény, mivel nem engedték azt megnyilatkozni. A megszállás kezdete utáni általános zűrzavarban a britek kampányt kezdtek a híresztelések ellen. Megdöbbentő a tény, hogy egy értekezleten éppen egy német polgármester szavai voltak a következők: „ A Neue Hannoverische Kurierban és a Nachrichtenblattban jelenjék meg minden híresztelés hivatalos cáfolata. A Katonai Kormány adjon ki rendeletet, hogy a nép olvassa el a cáfolatokat, majd a Katonai Kormány külön rendelkezzék arról, hogy a cáfolatokat el is kell hinniük.” Miután eltörölték a zónákat és a nyílt cenzúrát, nem változott a helyzet, az Adenauer kormány ideje alatt kialakult viselkedés, a bűntudat, az önvádaskodás már a német nép történelmének részévé vált.

1964-ben Harry Elmer Barnes amerikai történész megdöbbenve tapasztalta a németek körében uralkodó és a történelemben páratlan bűntudatot, mely az önvád iránti érthetetlen függőséggel párosul. Mindebben sok történész az átnevelő kampány „sikerét” látja, melynek a német nemzetet alávetették a háború után.

Walter Lippmann , a The New York World főszerkesztője így ír: „Egy háborút csak akkor lehet elveszettnek tekinteni, ha területét elfoglalja az ellenség, a vereséget szenvedett nép vezető elitjét háborús bűnös perekben elítélik, a meghódítottakat pedig átnevelő programnak vetik alá. Ehhez nyilvánvaló módszer a győztes történelemszemléletének a vesztes agyába való beültetése. Csak ha a győztes háborús propagandája belépőt talált a legyőzött történelemkönyvébe és a következő nemzedék is elhiszi azt, akkor tekinthető az átnevelés valóban sikeresnek.” (idézi H. Diwald: Geschichte der Deutschen, Propylaen, Frankfurt 1978.) Fridrich W. Grimm nyilatkozta a következő szavakat, melyeket neki 1945 májusban egy magas rangú szövetséges tisztségviselő mondott el: „addig fogjuk folytatni ezt a horror-propagandát, amíg senki nem fog elfogadni egyetlen jó szót sem a németekről. … és amíg maguk a németek is annyira össze nem lesznek zavarodva, hogy már egyáltalán nem tudják, hogy mit tegyenek!” (Politische Justiz, die Krankheit unserer Zeit, Scheur, Bonn 1953.)

UTÓSZÓ

A brit főügyész, Sir Hartle Shawcross egyik 1984. március 16-i beszédében a következőket mondta:

„Lépésről-lépésre jutottam arra a meggyőződésre, hogy a kommunizmus céljai Európában sötétek és végzetesek. A nürnbergi perek során én, az orosz kollégákkal együtt elítéltem a náci agressziót és terrort. Most úgy vélem, hogy Hitler és a német nép nem akart háborút. De mi hadat üzentünk Németországnak és le akartuk azt rombolni, összhangban az erők egyensúlyának elvével és az amerikaiak Roosevelt vezetésével felbátorítottak bennünket. Nem vettük figyelembe Hitler felhívásait, hogy ne lépjünk be a háborúba. Most kénytelenek vagyunk észrevenni, hogy Hitlernek igaza volt. Együttműködést ajánlott Németországgal, ehelyett 1945 óta a szovjet birodalom hatalmas erejével állunk szemben. Szégyenkezem és le vagyok törve, hogy azokat a dolgokat, melyekkel mi Hitlert vádoltuk ma naponta tapasztaljuk, csak más előjellel.”

Ajánlott irodalom:
Alfred De Zayas: Nemesis at Potsdam, Lincoln és London, University of Nebraska Press, 1989.
Forrás: WW2.hu
James Bacque: A megtervezett halál c. könyve
http://vilaghelyzete.blogspot.hu