Magyarországon napjainkban, úgy átlagosan csaknem ötezer embert keresnek a hatóságok, folyamatosan. Ennyien tűntek el, így vagy úgy. Többségük – különösen a nyáridőben otthonról ellógó gyermek – megkerül. Sok felnőtt is felbukkan itthon vagy külföldön, azok is, akiknek vaj volt a fejükön, és azok is, akik öngyilkossági szándékkal vették be magukat a lakatlan erdőségbe.

Ám van egy nyugtalanító százalék – átlagban évente körülbelül száz-százötven ember -, akinek az eltűnése azért nyugtalanító, mert az eltűnésüket megelőző hetekben, napokban vagy éppenséggel órákban semmi jel sem mutatott arra, hogy készülnének valahová. Sőt, olykor bizonyíthatóan nem is volt távozási szándékuk: hiszen eltűnésük idején munkába indultak, vagy a telkükön dolgoztak, okmányok és pénz nélkül.

Akadt nálunk olyan eset is, amikor az illetőt valahol, útjának egyik pontján még látták, száz méterrel távolabb pedig már nyoma veszett – márpedig másfelé nem mehetett. Ott, a két pont között történt valami, amitől nyoma veszett – örökre.

Ha csak Magyarországot vesszük, ahol az évente ilyen rejtélyesen eltűnő személyek száma száz vagy annál valamivel több, olykor kevesebb – akkor úgy érezzük, ez nem igazán tényező a világ összlakosságához viszonyítva. Csakhogy sok ország van, a legtöbb jóval nagyobb hazánknál, és a statisztika alapján a nagyobb népességből többen is tűnnek el. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy évente az öt földrészen összesen csaknem hét-tízezer embernek veszik nyoma – örökre! Ők azok, akiket sem halottként, sem bujkáló élőként nem találnak meg soha többé.

Vajon mi lesz velük?

Nehéz elképzelni, hogy mindnyájan földalatti barlangokba vesznek, vagy tengerbe ugranak, netán más, agyafúrt módon szabadulnak meg életüktől. És vajon valamennyiüknek az volt a célja, hogy a hátramaradottaknak – hatóságnak és családtagoknak – valamiféle morbid rejtvényt adjanak fel? Ez aligha hihető.

A sok eset elemzése arra enged következtetni, hogy az illetők nem a saját akaratukból tűntek el, és az eltűnés őket is meglepetésszerűen érte. Tudunk néhány – igaz, nagyon kevés – esetről, amikor ez az eltűnés mások szeme láttára következett be. Kísérteties látványról beszéltek a szemtanúk. Az 1880-as években

Londonban valóságos “eltűnési járvány” volt, főleg gyerekek estek áldozatul; soha többé senki nem látta őket. A világ más részein máskor ismétlődött meg ugyanez, de már felnőttekkel is.

Természetesen jogosan merül fel az emberrablás gyanúja. Ez talán el is fogadható a múlt századi esetek egy részénél – a gyerekekre, nőkre bizonyos korokban, többféle okból is “vadászhattak” valakik – ma már ez a feltételezés nem állja meg a helyét. Most már eltűnnek férfiak és nők, gyerekek és felnőttek, egészségesek és betegek. Kalandkeresők és olyanok is, akik önszántukból még a városukat vagy falujukat sem hagyták el soha. Nyoma vész “statikus” állampolgároknak, kötelességtudó családapáknak és -anyáknak.

Mi lehet emögött?

Hová tűnnek ezek az emberek a maguk itteni fizikai valóságában – vagy azon kívül? Nem kevés az olyan magyarázat, amely szerint itt valamiféle tőlünk független természeti erő működik, vagyis aki eltűnik, akaratán kívül átkerül egy másik dimenzióba.

Nincs kizárva ugyanis – és tudásunk mostani szintjén nem is zárható ki! -, hogy a természet több dimenziós terekből áll. Ezek időnként és helyenként mintegy “összecsúszhatnak”, valamilyen, a “másik oldalon” létrejövő erő hatására, és akkor a véletlenül ott tartózkodó élőlények, esetleg tárgyak is átkerülhetnek egy másik tulajdonságú térbe (ugyanis állatok eltűnéséről is van tudomásunk).

A másik, sokkal fantasztikusabb feltételezés szerint viszont nem csupán természeti erő, hanem egy másik civilizáció tevékenysége nyomán is létrejöhet efféle “átkerülés”. Lehet, hogy a velünk “szomszédos” másik térben is élnek értelmes lények, és nekik van szükségük időnként, valamilyen okból, emberre és más földi élőlényre?

Ilyenkor képesek manipulálni a teret, változást tudnak létrehozni, és így szereznek maguknak “vadászzsákmányt” – innen, a mi világunkból.